Önök még akkor is generációkat nevelnek majd fel, amikor Hoffmann Rózsa már rég nem lesz államtitkár. Ennél biztatóbbat nem tudok írni.

 Magyarország egyre több igazságtalanságtól szenved. 2012-ben egy munkanélküli 22 800 forint keresetpótló juttatást kap, közmunkán is ennek alig a kétszeresét. De ha a házastársa is állás nélkül van, ez csak egyiküknek jár. Az egykulcsos adó havi százezrekkel növeli a tehetõsek bérét, míg az alacsony keresetűek minden évben egyre rosszabbul járnak. Az olvadó közösségek, a haldokló civil szféra, a kivéreztetni tervezett szakmai érdekképviseletek világában drámai különbség lehet ember és ember között. Az önkormányzati rendszer átírása a helyi közösséget, a nagypolitikán túllendülni képes, hiteles érdekképviseletet hajítja a központi hivatalnokok csizmasarka alá.

Egy ilyen világban az oktatás szerepe kiemelten fontos: a tanár az utolsó kulcs a bezáruló ajtóhoz. Nem túlzás azt állítani, hogy az iskola, az oktatás, a rendszert működtetõ pedagógus az egyetlen alternatívája a megvásárolható világnak. Egy jól működõ oktatási rendszerben nem a pénz függvénye az iskolázottság, hanem az iskolázottság függvénye a pénz.

Na, ezt teszik most épp tönkre.

Senki nem vette komolyan az ígéreteket… de ez azért túlzás

A választási ígéretek arra valók, hogy megszegjék õket. Közösen vitt cinkos játék, hogy szeretjük, ha a kampányoló politikus egy tejjel-mézzel fonó Kánaánt vázol fel a nagygyűlésen. Svájci életszínvonalat, de ehhez egy lajhár munkatempóját és öngondoskodási feladatait rajzolja színesre a sok választási szórólap. Meggyõzõdésem, hogy ezeken az értelmesebb polgárok legfeljebb úgy merengnek el, mint a lottóhúzás elõtti percekben azon, hogy mire költenék a milliárdokat. Tudjuk, hogy igazából nincs valódi esély a megvalósulásra, de szeretünk ábrándozni.

Olyan viszont még nem volt, hogy a lottóhúzás után megjelent Bay Éva a nappaliban, és a nyeretlen szelvénnyel együtt elvitte a kosztpénzt meg a nagymamától örökölt ezüst gyertyatartót. Olyan még nem volt, hogy a választási gyõzelem után az ígéreteknek pontosan az ellenkezõjébe vágott volna bele a kormány. Halasztani, átütemezni, kevesebbet vagy semmit sem adni, az már megszokott. A politikusról onnan lehet tudni, hogy hazudik, hogy mozog a szája. De arra még nem volt példa, hogy a béremelésrõl, életpályamodellrõl, ingyenes oktatásról, a pedagógusok megbecsülésérõl, az iskolák újranyitásáról szónokoló párt mindezeknek pont az ellentétét kezdte volna végrehajtani.

Másfél éve onnan indultunk, hogy jobb lesz a tanárnak, jobb lesz a diáknak, jobb lesz a szülõnek. Ma mindhárom csoportnak sokkal rosszabbak a kilátásai. Nyilván mindenki emlékszik a szlogenre: „Rosszabbul élünk, mint négy éve.”

Hát most mi van?

A gazdagnak lesz bizonyítványa

Vannak ügyek, ahol a könyvelõszemlélet a leghelyesebb. A vasipari kitermelés tervszámai vagy egy kötvénykibocsátásról szóló döntés során minden fontos elemet kifejezhetünk számokban, tervezhetõ költségben és haszonban. Az oktatás nem ilyen dimenzió. Egy felelõs oktatáspolitika pont fordítva működik: felméri a szükséges feladatokat, és ehhez teremt forrást. Megteremti, harcol érte, megérteti a döntéshozókkal, hogy mi az igazán fontos. Kerényi Imre lovas rohamos festményeinek árából két általános iskola diákjainak egy teljes havi menzaköltsége kijön. Kijött volna. Nem arra költötték.

Az oktatás jövõjét a belépõ hatéves gyerektõl a diplomával távozó huszonévesig egyre inkább a pénz fogja meghatározni. A kevéske kiválasztott, a szerencsés, tehetõs, vékony tejszínréteg a keserű kávén pusztán a pénzével megszerzi azt, ami valódi esélyegyenlõség esetén, igazi versenyben nem az õ privilégiuma lenne.

Jó helyre kell születni. Most, amikor tucatjával, kötegben ítélnek kihalásra falvakat, elvéve tõlük a helyi oktatást, különösen fontos, hogy az ember egy exkluzív környéken lássa meg a napvilágot. Az elit a pénze és státusa révén tisztára söpört pályát biztosíthat a gyerekei számára: jól felszerelt iskolák, a legdrágább magántanárok mellett az új rendszer (amit valamiféle Nemzeti Együttműködésrõl neveztek el – kár, hogy együttműködésnek nyomát sem látni) szintén neki dolgozik. Az õ gyereke könnyűszerrel gyűjti be a középfokú nyelvvizsgát az érettségire, hiszen volt pénz magántanárra, illetve külföldi nyelvtanulásra. Õt segíti Hoffmann Rózsa akkor, amikor a nyelvvizsga meglétét tenné a felsõoktatási felvételi feltételévé. Biztos út a diplomához, biztos módszer a diplomamonopóliumra épített új arisztokráciához.

A szegénynek lesz kapája

A szerencsétlenebb viszont egy vidéki kistelepülésen, küszködve megélõ szülõk gyerekeként éli az életét. Az iskoláját bezárják, vagy einstandolja az állam, és onnantól már nem a helyi közösség legfontosabb ügye, a helyi jövõ záloga, hanem csak egy pici (de tovább csökkentendõ) számsor a távoli fõváros minisztériumának adattengerében. Lehet, hogy „csak” a fölsõ tagozatról kell lemondani – de az iskola ekkor is meghal, hiszen a csonkolt iskolába sokan már be sem íratják a gyerekeket, inkább a kezdetektõl áthordják arra a településre, ahová négy év múlva úgyis járnia kell. És az iskolával pusztul a falu is, hiszen felül-alul egyaránt a legfontosabb szereplõit veszíti el. Iskola híján ugyanis távoznak a helyi értelmiség fontos szereplõi, a pedagógusok, és a falu jövõje, a gyerekek is. Lassan besötétedõ, jövõjét vesztõ, haldokló színtér lesz az egykor élõ szervezetbõl. Az ide születõ gyereknek pedig tízszer olyan nehéz.

Ingázva éli az életét, és rajta spórolják meg azt, amit az unortodox gazdaságpolitika mégsem tudott megtermelni. Az õ szülei nem tudnak magántanárokat, külföldi nyelvtanulást finanszírozni, és a 18 évesen begyűjtendõ nyelvvizsga nélkül Hoffmann Rózsa be sem engedné az egyetemre. De ha nem a nyelvvizsga, akkor majd a tandíj miatt nem jut az egyetemre.

Sokuk tervei ezért már eleve nem is errõl fognak szólni, hanem arról, hogyan próbálja kitölteni a számára kijelölt inferior kaszt kereteit.

Kicsit elegánsabban azt mondhatnánk, hogy szűkül a társadalmi mobilitás. Kevésbé elegánsan meg azt, hogy egész generációkra csapják rá a pinceajtót. A már méltatott közmunkaprogram tárt karokkal várja a gyerekeinket. Ellopják az esélyüket a felemelkedésre. Hoffmann Rózsa engedelmesen menetelõ, egységnyi munkadarabokban gondolkodik gyerekek helyett.

Olyan feltételezést sem hallottam még senkitõl, hogy Hoffmann Rózsa esetleg szereti a gyerekeket. Szerintem okkal.

Sõt a kormánynak a gyerekekhez fűzõdõ viszonyára jellemzõ példa a tatai Michl József KDNP-s képviselõi javaslata. A teológus és szociális szervezõ végzettséggel rendelkezõ politikust a köznevelési törvényben a következõ mondat nagyon zavarta, ezért kitörölni javasolta:

„A gyermek és a tanuló nem vethetõ alá testi fenyítésnek, kínzásnak, kegyetlen, embertelen megalázó büntetésnek vagy bánásmódnak.”

Szerinte ugyanis különbség van verés és verés között, sõt ezek bizonyos fajtáit a gyerekek egy része kifejezetten dicséretnek veszi. Elítélõen beszélt ugyanakkor arról, ha egy megvert gyerek „vérig sértve elrohan az ombudsmanhoz”, és szerinte igenis felhatalmazható a tanár a gyerekverésre. Michl József egyébként második ciklusát tölti Tata polgármestereként, õ a helyi egyéni országgyűlési képviselõ is, egyben öt gyerek apja – kétlem, hogy a tõle függõ helyi pedagógusok akár egyetlen gyerekét is meg mernék ütni.

És akkor rakjuk össze a képet egésszé: a hivatalos oktatáspolitika a gazdag, erõs érdekérvényesítõ réteg számára piros szõnyeget terít le az iskolarendszerben; bankjegysuhogás hallik csak, ahogy elsõ osztálytól diplomáig lépdel az úri gyermek. Lazán. A szegényebbek alól meg kihúzzák az iskolát, pénz nélkül alig teljesíthetõ feltételeket szabnak számára a továbbtanuláshoz, majd a reteszt a tandíjjal zárják le végleg. Lázadozni, visszaszólni, a kasztból kitörni nem lehet – és aki megpróbálja, azt Michl József jól megveretné az iskolában.

Az az érzésem, hogy ezek az emberek nem olvasták sem a Copperfield Dávidot, sem az Édes Annát. Pedig elméletileg mindkettõ kötelezõ olvasmány.

Elárult pedagógusok

Végül pár szó a harmadik fõszereplõrõl, a diákok és a szülõk mellett elárult harmadik áldozatról, a pedagógusról. Sokan érthetõ bizakodással várták és támogatták a Fidesz-kormány megalakulását.

A szakma presztízse évtizedek óta fogy, a tanárképzés sebei nem gyógyultak, inkább szaporodtak, ezt a pályát egyre inkább csak a nagyon elhivatott vagy nagyon tanácstalan és/vagy középszerű képességű emberek választották. Karrieristák, polgári jólétben reménykedõk a felsõoktatási jelentkezés során sokadik helyre sem soroltak közoktatási pedagógus végzettséget adó intézményt. A felsõoktatásban is kegyetlen volt az erózió: az intézményépítõ és -fenntartó, az Alma Mater reputációját 100 százalékos jelenléttel növelõ magiszterek helyett InterCity vonatokon elõadásra hasító, mellékállást mellékállásra halmozó alig-oktatókat termelt ki a szükség. Egy rektori fizetés bármire elég, de ilyen székbõl egy helyen csak egy van – a tanársegéd viszont kifizeti a panellakás decemberi fűtésszámláját, az albérleti díjat vagy a jó kis svájci frankban felvett lakáshitel részletét, és már el is ment a fizetése. Ha ketten vannak, nagyobb a mozgástér: meg tudnak tankolni egy öreg autót. De gyereket vállalni már nem.

Okkal várták sokan a Fideszt: a megígért béremelést, az életpályamodellt. Hogy Hoffmann Rózsa honnan keveredett elõ, azt nem tudni – egy sokadik KDNP-s volt, aki kettõs párttagsága révén a Fidesz kulturális (!) tagozatát vezette. Mindegy. De úgy volt, hogy azonnal érezni lehet majd a jót. Arról volt szó, hogy rögvest jobb lesz a pedagógusoknak. Több pénz, nagyobb presztízs, biztonság, kalkulálható pálya.

Ehhez képest egy igazi gyomron rúgással ért fel az egykulcsos adórendszer, amit 2012-tõl az adójóváírás kivezetése is megfejel. Azt még gondolhatta az ember, hogy nem lesz annyival jobb, mint ígérték, de hogy annyival rosszabb legyen? Közben tõlük is lopják a szót, a szabadságot: a szakszervezetek ellen dolgozva, a tanszabadságot nyirbálva, a munkáltatói jogokat átvéve, az igazgatók kinevezésére bejelentkezve.

Közben meg, ha egy számegyenesen minden olyan dátumot bejelölnék pirossal, amikorra Hoffmann Rózsa az életpályamodell elfogadását, illetve bevezetését ígérte, akkor az már pöttyösebb lenne, mint a Túró Rudi. Ma annyit hallani, hogy talán 2013–2014 körül. Talán. Ha lesz rá pénz. Apropó, önök is kapnak évi 50 ezer forintot folyószámlaköltség-térítésre? Mert a Fejlesztési Minisztériumban az államtitkároknak ennyi jár azért, hogy fenntartsanak egy bankszámlát, amire át lehet utalni a közel egymilliós fizetésüket. Jusson ez eszükbe, mikor legközelebb elmennek egy automatához, kivenni ezt a pár bankjegyet, amit a fizetésüknek hívnak. Más még erre is pénzt kap – kivenni a milliót.

Nem kátyú, hanem méretes árok, amiben Magyarország az oldalára fordulva kínlódik. Mentálisan sérült, financiálisan összeroskadt, közösségeit sorra elvesztõ nemzet vagyunk, amelynek segítségre, esélyre van szüksége. Olyan esélyre, amit a jövõ felnõttei teljesíthetnek ki – de õket önöknek kell megtanítani mindenre, ami fontos. A meccs szereplõi: a pénz mindent meghatározó, kizárólagos uralma a tudással, a nevelõ szeretettel szemben.

Szurkolok önöknek, mindannyiunkért.