– Elõször is engedje meg, hogy gratuláljak a közelmúltban megkapott Radnóti-díjhoz. Az elsõ kérdésem ehhez kapcsolódna, lel­kész­ként, emberként ön mit szól ahhoz, hogy egy felmérés szerint Magyarország a leg­antisze­mitább ország Európában, és hogy egyre erõsödnek az ordas eszmék, a rasszizmus és az antiszemitizmus is?

– Nincs objektív mértéke annak, hogy az elmúlt 3 ezer évben, amióta európai kultúráról, különféle civilizációkról, orszá­gokról, nyelvekrõl, kultúrákról beszélhetünk ezen a földön, amelyet Európának hívunk, mikor hol miért csomósodott össze vagy vált érzékelhetõvé az antiszemitizmus. A Szent­írással több mint négy évtizede foglalkozó emberként számomra teljesen nyilvánvaló, hogy a judaizmus kezdetétõl fogva nagyon nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a környe­zetét áthassa, befolyásolja. Nem ironikusan, inkább kicsit szomorkásan mondom, ha kell, puszta létét botránnyá, skandalummá téve provokálja a környezetét, amely bálvány­imádó, politeista, mindenféle mágiáknak és babonaságoknak kiszolgáltatott, vagy éppen esztétizáló és a művészetet önmagán túl valamiképpen spirituálissá tenni akaró szán­dékaiban elveszíti azt, ami a másik ember és a közösség iránti felelõsség. Ennek követ­keztében az a népközösség, amely a judaiz­mus vallását követte – nevezzük egyszerűen zsidóságnak –, újra és újra, tehát a názáreti Jézus születése elõtt is jó néhányszor a megsemmisítés, megsemmisülés határára került. Egy nép, amely – ha egyedei magukat ateistának vagy agnosztikusnak vallják is – a közösséget tekintve vallást hordozó, mi több, az egy igaz Isten egyedül hiteles képviseleté­ben eljáróként fogalmazza meg magát más népek nagy tömegébe, kultúrájába, tradíció­jába ékelõdve, újra és újra ki fogja váltani az érzelmi ellenállást. A vallás lényege mindig a célszerep. A vallás nem racionális, nem összefüggéseken alapuló, értelmes belátások mentén történik, hanem alapvetõen a szív dolga, rosszabb esetben a gyomoré. Addig, ameddig ez valamiképpen általános emberi vagy életdolgokra vonatkozik, nem okoz nagy problémát. De ha az Árpád-sávos lobogókra, a gárdisták fekete egyenruhájára, a turulra gondol, vagy éppen a cigánygyil­kosságokra, azok a maguk nemében pogány áldozatok, vagyis emberöléssel akarják kiengesztelni azt a torz – kis i-vel, hogy félre ne értsen valaki – istent, aki ezeknek az iszonyúan eltorzult agyú embereknek a tudatában van. Egy azonban biztos, az én számomra nem az a releváns kérdés, hogy melyik évszázad vagy melyik ország terhelt súlyosabban a zsidógyűlölettõl. Számomra az soha és sehol nem tolerálható. Aki a zsidót, a németet, a franciát, a magyart, a szlovákot vagy a románt gyűlöli, az ember­gyilkos.

Azt azért világosan látni kell, hogy Magyarországon a zsidógyűlölet jelen pilla­natban sokkal kisebb jelentõségű, mint a cigánygyűlölet. És azt is látni kell, a második világháború után egész Nyugat-Európát áthatotta a szándék: egyszerre felmentõdni attól az iszonyattól, a bűntudattól és a bűn­bánattól, hogy itt 6 millió zsidó embert engedtek legyilkolni, és ebben Svájc épp olyan bűnös, mint Norvégia. Nem szabad finomkodni, hogy az egyik kevésbé felelõs, mint a másik. Ez azonban a jogászokra tartozik. Nekem evangélikus lelkészként egyetlen dolgom van: a másik embert vagy akár önmagamat úgy állítani Isten színe elé, ahogy õ Káinon számon kéri Ábel vérét. Hosszabb ideig éltem Németországban, és azt gondolom, gyönyörű, ahogy a német társadalom nekiveselkedett a szembenézés­nek – bizonyos értelemben ugyanúgy, mint annak elõtte a zsidók kiirtásának –, sikerrel. Nagy nép, nagy kultúra.

– Mi segítette õket abban, hogy szem­be tudjanak nézni ezzel a problémával?

– Semmi. Ez nagyon bizarr dolog. Olyan mérhetetlen szégyen tapadt ehhez, hogy még jóval a második világháború lezárulta után, az 50-es évek végén, 60-as évek elején is remekművek készültek, Rolf Hochhuth A helytartójától Günter Grass Bádogdobjáig. Arról szólnak, hogy ezzel az iszonyattal elvileg nem lehet együtt élni, praktikusan azonban igen. Mi több, el lehet viselni a nácikat. A német társadalmat nem az kényszerítette a szembenézésre, ami történt, hanem az a szándék, hogy mégiscsak rehabilitálódjék Európába. Amihez kellett a 45-tõl 70-ig tartó trauma 20-25 éve, bele­értve a vörös, náciellenes mozgalmak súlyos provokációját is. Való igaz, hogy ezt a prob­lémát nem lehet megoldani, talán nem is kell megoldani, csak gátak között kell tartani, ahogy Belgiumtól Svédországig, Franciaor­szágtól Németországig teszik. Hogy men­nyire aktuális a dolog, azt a toulouse-i tö­meggyilkosság mutatja, de volt hasonló Norvégiában is néhány hónappal ezelõtt. Nagy valószínűséggel azonban nem igaz, hogy Kelet-Európában Magyarországon lenne a legsúlyosabb a helyzet. Csakhogy innen van információ, itt még olyan jelentõs, a maga becsületére és múltjára érzékeny zsidó polgárság és értelmiségi populáció él, hogy perceken belül nyilvánvalóvá teszi azt, amit Lettországban, Ukrajnában, Romániá­ban vagy Szlovákiában már nem, mert nincs, aki nyilvánvalóvá tegye, nincs zsidó. Sze­mélyes sérelmek eshetnek, amit úgy kezel­nek, mint személyes sérelmet, és nem na­gyon foglalkoznak vele. Itt még ha valakit a származása miatt támadás ér, ezres, ha nem tízezres nagyságú populáció hördül fel – hozzáteszem, joggal és méltán.

– Az a fajta antiszemitizmus, amelyik 90 óta egyre hangosabb, csak folytatása an­nak, ami addig is megvolt, csupán fű alatt létezett, és nem jött velünk szembe? Vagy felerõsödésének gazdasági okai is vannak?

– Nagyon pontosan fogalmazott: nem jött velünk szembe. Álarc volt rajta, vagy csak egyszerűen egy lepel, és magunk sem akartuk felismerni. Én nem vagyok irgalmas sem a Rákosi-, sem a Kádár-rendszerhez, azt gondolom, hogy a latens antiszemitizmus, adott esetben éppen a zsidó származású emberek azon igyekezete, hogy önmaguk elõtt is elfeledtessék a származásuk ilyen-olyan terhét, sajátos módon indirekt vagy direkt formában akár hozzá is járult ahhoz, hogy az antiszemitizmus növekedjék. Angyal Istvánból nagyon kevés volt, nagyon kevés. Ez a magyarországi zsidóságnak a rettenete. Radnóti Miklós és Szerb Antal – mindkettõ a magyar szellemtörténet legnagyobbjai közé tartozik – egy ponton a saját életük odaadá­sával tették nyilvánvalóvá, hogy magyarnak lenni nem azt jelenti, amit a nácik meg a nyilasok produkálnak. Akkor sem azt jelen­tette, ma sem azt jelenti. De azért ne kever­jük össze Péter Gábort Szerb Antallal.

Én azt hiszem, hogy az antiszemitizmus a maga nemében mindig ugyanaz a rothadás. Nagyjából egészébõl ugyanazokat a képlete­ket is használja, például gazdasági szem­pontoknál. Egy elszegényedõ országban a hatalomnak nincs más módja, mint elvenni a nyugdíjakat, csökkenteni a szociális juttatá­sokat. Nincs munka, de rá kell kényszeríteni az embereket, hogy úgy tegyenek, mintha dolgoznának, megalázni õket azzal, hogy felnõttként nem rendelkezhetnek önmaguk testével, idejével, bármijével, hanem majd a társadalom megmondja, hol az õ helyük.z elképesztõ módon gerjeszt mindenfajta gyűlöletet, és onnantól kezdve már csak egyesíteni kell az erõket. Kit gyűlöljünk? Lehetne gyűlölni a vörös hajúakat, lehetne gyűlölni a féleszűeket. De nem, nálunk a zsidót vagy a cigányt, a meleget vagy az idegent kell. A kínait azért nem, mert Kínától pénzt remél az ország. Elképesztõ módon vigyáz a hatalom arra, hogy még véletlenül se érje olyan megjegyzés a Magyarországon hozzávetõlegesen 80-100 ezres nagyság­rendben élõ kínai populációt, amely félreért­hetõ lenne számukra vagy az anyaországban élõ mintegy másfél milliárd ember számára.

– Ma Magyarországon, aki szegény, egyre szegényebb lesz, aki gazdag, egyre gaz­da­­gabb. Az elmúlt 20 évben mintha az ön­zés vet­te volna át a hatalmat minden más felett…

– Miután nyilvánvalóvá lett, hogy azok az álmok és vágyak mind odalettek, amelyek a XIX. század utolsó harmadától a XX. szá­zad elsõ feléig jelentõs számú szegény em­berben éltek – miszerint a földosztás és a ter­me­lõeszközök társadalmi tulajdonba véte­le árán a társadalom egymással ereden­dõen el­lentmondásban élõ osztályai kibékít­hetõk –, 1956 után soha többé nem akadt sem po­li­ti­kai gondolkodó, sem politikus személyiség, aki ez elvek mögé odaállt volna. Gya­kor­la­ti­lag milliós nagyságrendben vannak azok az emberek, akik felnõttek – és új generációként új­ra és újra felnõnek –, és nem tudják, hogy van értékesebb, mint az „enyém”, a „ne­kem”, az „értem”.

– Ennek alapján ön szerint miféle Magyarország épül itt?

– Nem épül. Ez a szörnyű helyzet nyil­ván­valóvá teszi, hogy valamilyen módon min­denki csak a saját maga személyes élete, eset­leg bõvítetten személyes élete átmenté­­séért harcol. Mohács utáni helyzet van. Senki nem vallja be, hogy már régen három részre van osztva az ország. Nincs sem politikai, sem gazdasági konszenzus abban, hogy bárki le­gyen is kormányon, az a nép egészéért, min­den egyes állampolgárért felelõs, és ab­ban sem, hogy egyetlenegy sem veszhet el azok közül, akik ezen a szekéren ülnek. És ha a szekér kátyúba ment, akkor a kiemelés­ben mindenkinek részt kell vennie, de nem úgy, hogy némelyek a bakon ülve elveszik a nyug­díjasoktól és a leendõ nyugdíjasoktól a be­fizetéseiket, megszigorítva a legkülönfé­lébb módon azon sarkalatos törvényeket, ame­lyek valamiképpen az emberek emberar­cú­ságát, tehát a másikkal való kiengesztelõ­dé­sét jelentik. Mert hiszen nem egyszerűen ar­ról van szó, hogy sok az önzõ ember. Hi­szen mindig is volt, és például Németor­szág­ban még sokkal több van. Nem ez az iz­gal­mas, hanem az, hogy attól, hogy egy német ön­zõ, egyetlen percre sem adja fel azt, hogy õ a teljes német valóság hordozója. Itt nem ez a helyzet. Itt bizony – Bibó István összes ta­­nulmánya fényesen bebizonyította már 70 év­vel ezelõtt – ostoba és kegyetlen módon ar­ra képezõdnek ki emberek az általános is­kolától, de lehet, hogy már az óvodától fog­va, hogy senki nem hajlandó a saját önös ér­dekét legalább gyeplõre vagy pórázra fogni.

– Ebben nyilván az oktatásnak jelentõs szerepe volt…

– Így van. Ennek vannak szakmai és em­beri okai is. A szakmai, hogy az idõ függ­vényében egyre kevesebb hivatástudatos pe­da­gógus lett. Amikor én a 60-as évek leg­ele­jén általános iskolába jártam, még jó néhány olyan tanárral találkoztam, aki súllyá lett az éle­temben. Egyszerűen be akart és be tudott épül­ni abba a képlékeny anyagba, amely az én életemnek azt a periódusát jellemezte, és amit beépített, azt a késõbbi idõ sem vetette ki, azon egyszerű oknál fogva, hogy hasz­nos­nak bizonyult. Nem ez vezette õket, de amit adtak, ezzé lett. Azt gondolom, ahhoz, hogy egy olyan szakmai csapat, mint a pe­da­gó­gusoké, jól tudjon dolgozni, biztosítani kell a természetes szelekciót, azt a mi­nõ­ség­biz­to­sí­tó rendszert, amely által a szakmában je­len lé­võk képesek arra, hogy a céh be­csü­le­tét meg­óvják. Ah­hoz, hogy a tanítás és a ta­nu­lás egy­sé­ges szerkezetté váljék, az kell, hogy õk ala­kít­sák ki, mit és hogyan taní­ta­nak. Akkor a mi­nõ­ségelv mindenütt ugyanaz lesz. Ehhez azon­ban a hatalomnak békén kell hagy­nia a szak­mai testületeket. Bizarr dolog, de ez nem megy konfliktus nélkül. Való­szí­nű­leg a vi­lá­gon mindenütt úgy van, hogy a ha­talom újra és újra megpróbálja magához ra­gadni, be­fo­lyásolni, kihasználni, fel­hasz­nál­ni, amit csak lehet. A másik oldalon állók­nak – le­gye­nek egyházak, pedagógusok, de akár moz­dony­vezetõk vagy épp orvosok– nem sza­bad hagy­niuk, hogy bedarálja õket a ha­talom. Ezért egyetlenegyet tehetnek: meg kell ol­tal­maz­­niuk a maguk szakmai és in­téz­ményi auto­nómiáját annak érdekében, hogy a saját bel­­sõ minõségi elveiknek meg tud­ja­nak fe­lel­ni.

– Most óriási változások vannak az ok­ta­tásban. Ön szerint jó irányba megyünk?

– Az teljesen nyilvánvaló, hogy az a két szempont – az autonómia és a minõség­elv –, amelyrõl beszéltem, ennek a hatalom­nak sem szimpatikus. A közoktatási, a felsõ­oktatási törvény, az egyetemek létszáma, autonómiájuk befolyásolása és sok minden ide tartozó egyéb dolog mutatja ezt. Ma még csak annyit egyértelműsít, hogy ez a mostani politikai berendezkedés az óvodától a dip­loma megszerzéséig az egész folyamatot a leghatározottabban a kezében akarja tartani, és õ akarja megmondani, mi hogyan jó. Az emberiség történelme, a saját gyermekeim nevelése vagy akár a jézusi „pedagógia” ismeretében azt gondolom, hogy ez biztos kudarc. Mert az embert soha semmilyen ha­ta­lom nem tudta hosszan és végérvényesen ural­ni. Ha egyszer sikerülne, abból lenne az a fa­lanszter, amelyet Madách megírt. Szeren­csé­re ez rémálom, és ameddig az ember em­ber, rémálom is marad. Ezzel együtt rengeteg kis­emberi kín, tehát az egyes em­ber, pe­da­gó­gus, szülõ, gyermek és az okta­tási terü­le­te­ken működõ ember személyes kínját okoz­hat­ja az, hogy olyan konfrontáci­ókba keve­re­dik bele, amelybõl senki sem tud gyõztesen ki­kerülni. Ez a hatalom bűne. A vége pedig nyil­vánvalóan az, amit anyám, aki szintén pe­dagógus volt, úgy fogalmazott: „Fiam, az is­kolában mondanak ezt, monda­nak azt, el­en­geded a füled mellett, és aztán itthon meg­hal­lod tõlem, apádtól meg a barátainktól, hogy mi az igazság. Ha gyenge a tanár, majd ta­nítalak én.” Magyarul: én a fivéreimmel együtt abban nõttem fel, hogy amellett, hogy bár nekem nagyon stabil és idõnként nagyon ked­ves világnak tűnt az akkori iskolák vilá­ga, nagyon-nagyon sokat kaptam otthonról. A kettõ együtt működött, és összeépült. Ar­ról nem merek nyilatkozni, hogy ez hogyan van ma. Az én számomra azonban olyan erõs pél­da volt, hogy amit igazán fontosnak tar­tot­tam, amihez értettem, arra eleve én taní­tot­tam a gyerekeimet. És csak azt tudom mon­da­ni, biztos, hogy ebben hiba nem történt. Azt is látni kell, hogy az ember nem azokban az öntõformákban fogja élni az életét, ame­lye­ket a hatalom talál ki számára, hanem megy a maga saját belsõ törvényei után. Aki­ben tehetség és akarat, valódi érték munkál, az ott termi meg az élete gyümölcsét, ahol õ akar­ja. Függetlenül attól, hogy a hatalom mit akar.

– Ehhez kapcsolódva hadd kérdezzem meg, ön szerint a hit- és erkölcstan kötelezõ bevezetésétõl erkölcsösebb lesz-e bárki is Magyarországon?

– Pontosan tudható, hogy ez is a hata­lom majdhogynem kacagtató – de kinek van még kedve kacagni – arroganciájához tarto­zik. Kik akarnak nekem hit- és erkölcstant tanítani? Merthogy minden tanítás nélkülöz­hetetlen nulladik fázisa, hogy szavakon innen legyen meggyõzõ ereje a személyiség­nek. Ha ez nincs, akkor jobb nem felmenni a katedrára, mert onnantól fogva már csak a nádpálca, az üvöltözés, a hisztéria marad, hogy valami módon fegyelmezve legyenek a gyerekek. Ott már nincsen sem nevelés, sem tanítás. Akiben nincs pedagógiai étosz, aki nem szeretni és szolgálni akarja a gyereke­ket, nagyként és erõsként nem teszi kicsivé magát, hogy a kicsi, a tudatlan naggyá lehes­sen, az ne beszéljen se hitrõl, se erkölcsrõl, az ne beszéljen semmirõl! Ez az egyik fele. A másik, hogy a kötelezõ bevezetés semmi mást nem szolgál, mint hogy elfedje a brutá­lis hitetlenséget és erkölcstelenséget. A kötelezõ hit- és erkölcstan annak a hazug, ocs­mány, levignettázott felirata, hogy az is­ko­la, az óvoda ezt a sok, szegény, jámbor gye­reket megfékezhetõ, kézben tartható, ma­ni­­pulálható masszává alakítsa. Semmi más­ról nincsen szó. A hatalomnak – ugyan­úgy, mint a pókerben – csak a kezét kell figyelni. A politikán, az etikán túl van ennek egy szak­mai része, amely úgy hangzik, hogy a hit­tan egzakt dolog. Én is azok közé tarto­zom, akik a legkülönfélébb módon világéle­tük­ben tanítottak, de – az egyetemet leszá­mít­va, ahol egy nagykorú ember szabadon dönt, hogy jön-e az órára – többszöri kísérlet el­lenére sem voltam hajlandó hittant okítani sem általános, sem középiskolában. Ennek egyet­lenegy oka van: én lelkész vagyok, nem pe­dagógus. Az én munkaterületem az egyház fi­zikai tere, a templom, ha tanítani akarok, és tu­dok tanítani, akinek kell, jöjjön oda. Ami­óta az eszemet tudom, mindig jöttek. Én til­ta­kozom az ellen, hogy az állami iskolában és a közoktatásban bárki hittant tanítson! Azt gon­dolom, hogy a Szentírásról, az egyház tör­ténetérõl, a vallástudományról és azon tu­do­mányokról, amelyeket ezekbõl szár­maz­tatni lehet, összefüggõ, egységgé váló is­me­re­tet átadni egy gyereknek, óriási érték. A mű­vészettörténettõl a lélektanig, kit mi ér­de­kel. Ám ebbõl nem következhet a gyerek be­fo­lyásolása arra, hogy milyen vallású legyen, és nem következhet belõle semmi­lyen fajta osz­tályzás sem. Nincs olyan, hogy valaki hit- és erkölcstanból kettes vagy megbukott. Ez az egész hit- és erkölcstan bukott meg a leg­ma­gasabb szinten. Én azt gondolom, hogy sok­kal nagyobb csönd, az ember iránti sok­kal nagyobb tisztelet a minimális feltétele an­nak, hogy bárki elõáll­jon azzal, hogy õ egy má­sik embert hitre és erkölcsre akar nevelni.

– Mit tehetünk mi, mit tehetnek a na­gyon is kiszolgáltatott helyzetben levõ pe­da­gó­gusok azért, hogy itt egy olyan ország szü­lessen, amelyben mindenkinek helye van, amelyet mindenki a hazájának te­kint­het, nemre, vallásra, származásra és min­den egyébre tekintet nélkül? Mi kéne ahhoz a nemzeti minimumhoz, ami mellett felépül­het­ne ez az ország?

– A dolgokat mindig újra kell fogal­mazni. Az életben az a fantasztikus, hogy mindig egy napból áll. Hálát kell adni azért, hogy ma reggel felébredtünk, és azért is, hogy ma éjjel békén lefekhetünk. Ennyi az életünk. Holnap újrakezdõdik, és akkor me­gint újra meg kell fogalmazni. Egészen furán hangzik – még a lelkész is lehet hívõ ember –, de tényleg arról van szó, hogy én nem egy­szerűen élni szeretek (persze, na­gyon sze­retek élni, és nagyon sok szépségét látom az életnek itt is, most is), de ami en­gem emel­lett vagy ezen túl állandóan inspi­rál, hogy semmi nincs befejezve. A sátán leg­na­gyobb csele, hogy elhiteti az emberrel, hogy min­dennek vége, minden irreverzibilis, visz­sza­fordíthatatlan, megváltoztathatatlan, jóvá­te­hetetlen, és itt a világ vége. Nem így van. Ez az, ami alapján azt mondom: jó, ha ez van ma, akkor mi az, amit ma meg kell tennem. És három dolgot biztosan meg kell tenni. Ha valaki gyerekekkel foglalkozik, vagy bár­mi­lyen módon tevékenykedik akár a felnõtt­oktatásban, állandóan tovább kell magát ké­pez­nie. Nem szabad elfogadni azt, hogy en­nek nincs értelme, hogy mindent tud, hogy ezek­nek ennyi is elég. Egyébként mindenki olyan módon tanul, ahogy akar, de ne nyu­god­jék bele abba, hogy ez az ország olyan kö­zépszerű, olyan rossz, hogy itt még az õ tu­dása is a Himalája magasságát éri. A má­so­dik, hogy nem szabad elhinni az ördög­nek azt a cselét sem, hogy az emberek nem sze­ret­hetõk. A másik iránti szeretet feltétlen, mert nem annak függvényében mozog, hogy mi­lyen hasznot hoz, vagy egyáltalán, hoz-e va­lamilyen hasznot. Ez túlsegíti az embert egy csomó rémségen. Mert bizony meg lehet bot­ránkozni, kétségbe lehet esni, el lehet men­ni, de ekkor biztos, hogy a sátán nyert. Egyáltalán nem biztos, hogy az, aki itt ma­rad, boldog lesz, mert a konokság megeszi a lel­ket. Én a harmadik utat mondom: nem el­men­ni, itt maradni, de megõrizni azt a fajta em­beri, spirituális minõséget, amelyre a ma­gyar történelem ezernyi gyönyörű példát ho­zott, és újrateremni ennek gyümölcseit. Olyan pedagógusok, mint például Apáczai Csere János vagy Németh László volt, jó pár lak­hat ebben az országban. Ennek a lényegé­hez tartozik a megátalkodott, elkötelezett, szí­vós, kiolthatatlan szeretet. És egy harma­dik dolog… Idõnként már én magam is na­gyon nehezen viselem a kezdeti kapitaliz­mus tö­méntelen otromba, gonosz sajátossá­gát. De azt mondom: jó, ha így, akkor nem marad ne­kem más választásom, szervez­kedni kell. Ma­gyarul: ha öten, öten, ha többen, többen. Idõ­sek, fiatalok, nõk, férfiak, dolgozók és nyug­díjasok is. Nem szabad elengedni a má­sik kezét. Akivel le lehet ülni szót váltani, az­zal le kell ülni, megérteni, hogy mit akar, meg­értetni vele, mitõl nehéz nekem az élet, és mitõl lenne könnyebb. Ez nél­kü­löz­hetet­len lehetõsége ennek a világ­nak, mert ettõl nem válunk olyanná, mint azok, akiktõl az éle­tünk keserű, fáradt, ku­darcos vagy meg­szo­morított. És akkor a mi emberi tartásról szó­ló példánk beleépülhet a következõ – saj­nos egyre fogyó létszámú – korosztályok éle­tébe, ugyanúgy, ahogy ama egykori sokak pél­dája beépült a mi éle­tünkbe.

Millei Ilona