Részletek a pedagógus szerző Élet és Irodalomban közölt cikkéből.

„A pedagógustársadalomnak a hitet kell végre visszaszereznie (illetve tulajdonképpen megszereznie végre) önmagában. Ez a sztrájk előfeltétele. Ehhez természetesen a szakszervezetnek is újra kellene gondolnia önmagát. Nem nyugodhat bele abba, hogy nincs nála a ketrece kulcsa.”

„Helyi szerveződések kellenének, ahol a szomszéd iskolák tanárai megpróbálnak egymással szót érteni. Egyáltalán, egymást felfedezni. Vállalni magukat. Bele kellene fogni az iskola belső világának valódi szakmai-közösségi térré alakításába. Ki kell valahogy deríteni, van-e igény, erő önmaguk valódi megismerésére. A megismeréssel járó fájdalmak elviselésére.”

„Talán a Pedagógusok Szakszervezete felajánlhatná saját lapját, a Pedagógusok Lapját a mozgalomnak, a megújulásnak. Hiszen valójában nincs egyetlen (szabad) fórumuk sem ma a pedagógusoknak. Ahol az ügyeiket megtárgyalhatnák.”

https://www.es.hu/cikk/2020-01-31/takacs-geza/level-a-tuntetoknek.html
 

Írott változat:

Szerveződő pedagógustüntetések előtt és lezajlott pedagógustüntetések után kezdtem ehhez a levélhez.

Kisdiákok között vagyok nyugdíjasként napközis. Gondoltam, kipróbálom. Nagyjából negyven tanári évvel a hátam mögött. Mégis megijedtem. A gyerekek közt alig van, aki ne volna veszélyben, ne volna veszélyeztetett, ne volna valamiképp veszélyes a többire vagy éppen rám. Féltem őket, miközben féltem magamat is. Menekülnék is, de nem jönne senki a helyemre, nincs jelentkező, el kellene osztani az órákat, amikből már így is minden kollégámnak túl sok van.

Tulajdonképpen szinte semmit sem tudok, amivel leköthetném őket a leckén túl, felnőttségem magában elidegenítő, ők pedig hallani sem akarnak a valódi szükségleteikről, vagyis arról, amit én valódi szükségleteiknek gondolok. Amelyek szolgálatára szegődtem. Amelyek szolgálatát valamelyest kitanultam. Nekik egyelőre az okostelefon a minden, az anya, az apa, a tanító, a múlt, a jövő, az élet és a vágy. A mai magyar közoktatás (legjobb esetben) húsz-harminc évvel ezelőtti fogásokkal próbálkozik, ami nagyjából ugyanaz, mintha két-háromszáz évvel ezelőtti dolgokkal kísérletezne. Most egy év egy évtized. Nyilván másutt sem könnyű, mert a felgyorsult idő, a gépek és képek uralta gyermekvilág mindenütt átalakította (én öreg fejjel azt mondanám, deformálta) az öt–tizenöt évesek szinte minden ismert sajátosságát. Az ötéves gyermek ma öntudatosabb lény, mint a nagyszülei. Meggyőződése, hogy jobban eligazodik náluk a világban. És a látszatok őt igazolják.

Ebben a helyzetben a szülő tehetetlenebb, mint bármikor. És természetesen az iskola is.

Mi tehát a teendő? Nem tudom. Honnan tudnám. De alighanem szinte naponta kellene kitalálni, hogy valamelyest kövessük a gyermekeinket azon az úton, amelyiken járnak. Ahol a világ leginnovatívabb, leggyorsabban fejlődő globális és digitális technológia szórakoztatóiparának vannak kiszolgáltatva. Vagyis ez egy virtuális út. (Mintha a patkányfogó gyermekbolondító dallama szólna.) 

Az iskolának meg kellene próbálnia lépést tartani. Ez a közeljövő alapkérdése. Vagyis az iskolát mindennel el kellene látni, amire szüksége lehet, az iskolába kell csalni pedagógusnak azt a fiatal nemzedéket, amelynek tagjai ezt az új nyelvet, amelyen gyermekeink és unokáink beszélnek, értik vagy meg tudják tanulni. És persze a legnagyobb szabadságot kell kapniuk, hogy boldogulhassanak a történelmi feladattal.

Ma Magyarországon ennek az ellenkezője történik. Az iskolarendszerünk egyre merevebb, a mind idősebb pedagóguskar súlyosan kizsigerelve. A fiatalok kerülik a pályát. A szűkös költségvetés jelentős része is haszontalanul folyik el. Az iskola ma nagyjából a szellemi közmunka világa.

Volt már ez ellen tiltakozás 2016‑ban, úgy tűnt, a Tanítanék Mozgalom képes lesz a pedagógustársadalom újjászerveződését elérni, s egyúttal korrekcióra kényszeríteni az oktatáspolitikát. Sajnos, a mozgalom elhalt, az oktatási kormányzat pedig haladt tovább a centralizáció, a változások látszatát keltő, valójában újabb és újabb roncsolásokkal járó átszervezések útján, egyre szigorúbb kommunikációs zárlatot érvényesítve. Halad tehát egy járhatatlan úton. Iránya szerint is visszafelé. 

Követeljünk óraszámcsökkentést? A minősítési rendszer felszámolását? Béremelést? Az iskolai szabadságok helyreállítását? Önálló minisztériumot? A szakképzés folyamatos átszervezésének a leállítását?

A becsület ezt követeli, de az észszerűség nem. 

Ha lennénk százezren is a tüntetésen, a kormányzat nem felejt, tudja, hogy nincs oka megijedni, de ami ennél sokkal nagyobb baj, ma már nem képes másként cselekedni, mint ahogy erre a saját felépített rendszere kényszeríti. De ha még véletlenül engedne is némely dologban, az egész akkor is áll, és immár alighanem engedni sem tudna elfogadható minőségben. Az engedményeivel is pórul járnánk. Most már akár jöhetnének ajándékok is, a rendszer zárt. Az is belefér, hogy jusson cirkusz is a fizikaórára. Fizikatanár úgysem jut. Az is belefér, hogy minden gyerek utazzon Angliába nyelvet tanulni egy hétre, a többi héten úgysem lesz (nyelvet tanítani is képes) nyelvtanár. Az is belefér, hogy minden diák lássa Kolozsvárt, hogy lássa nemzete tágasságait, ha már arra úgysem jut, hogy lelke zavarodottságán pszichológus segítsen. Van ingyenes étkeztetés, de az olykor mintha az étel megcsúfolásának gyakorlata volna. Van ingyentankönyv, sajnos se becsülete, se hitele. Stb.

Nem, nem, először a pedagógustársadalom újjászerveződésének kellene megtörténnie. Ennek a legelső eleme volna, hogy nem szabadna elkövetni a 2016-os tüntetések egyik legsúlyosabb hibáját, mondhatnám, bűnét, hogy önjelölt, illetve a korlátolt bulvármédia által felkapott, vagyis megtévesztett, politikailag elkötelezett vagy hivatali, szervezeti pozíciójuk szerinti szónokok szerepeljenek. És nem kell cirkuszi hatásra törekedni. Skandálni meg énekeltetni.  

Hiteles, jó, mozgósító, erős, szakmailag is megalapozott valódi szónoklatok kellenek. Fiatal és nem fiatal tanároktól. Tudósítások a helyzetről. És nem kormányostorozás meg ilyesmi. Az a várfalakról lepereg. A követelések is maguktól értetődőek, de mit sem érnek. Fellobbantják az indulatokat, lelkes tapsot kaphatnak, de aztán nincs tovább, odahaza forog a malom, be kell állni.

Talán a Pedagógusok Szakszervezete felajánlhatná saját lapját, a Pedagógusok Lapját a mozgalomnak, a megújulásnak. Hiszen valójában nincs egyetlen (szabad) fórumuk sem ma a pedagógusoknak. Ahol az ügyeiket megtárgyalhatnák.

A sztrájkhoz nem elég a botrányos helyzet, összefogásra kész, arra képes, elszánt, szervezett sokaság is kell, de az nincs. Annak kellene megszületnie. Annak lehetne a tüntetés az indulója. És ahhoz nem is kellene, hogy nagyon sokan induljanak el, de nagyon is kellene, hogy nagyon jók és a megoldásokat kereső pedagógiának elkötelezettek legyenek. Akik az időtől megfosztva is készek időt áldozni. 

A pedagógustársadalomnak a hitet kell végre visszaszereznie (illetve tulajdonképpen megszereznie végre) önmagában. Ez a sztrájk előfeltétele. Ehhez természetesen a szakszervezetnek is újra kellene gondolnia önmagát. Nem nyugodhat bele abba, hogy nincs nála a ketrece kulcsa. 

Meg kellene hirdetni a fiataloknak egy pályázatot a saját megoldásaikról (amikor is lehetetlen pedagógiai helyzetre, helyzetekre találtak működő megoldást) és a szembeötlő megoldatlanságokról (amelyekbe beleütköznek nap mint nap, amelyek saját megoldásaik érvényesülésének akadályai).

Helyi szerveződések kellenének, ahol a szomszéd iskolák tanárai megpróbálnak egymással szót érteni. Egyáltalán, egymást felfedezni. Vállalni magukat. Bele kellene fogni az iskola belső világának valódi szakmai-közösségi térré alakításába. Ki kell valahogy deríteni, van-e igény, erő önmaguk valódi megismerésére. A megismeréssel járó fájdalmak elviselésére.

Természetesen igényelni kell a szabaddá vált (iskoláiktól megfosztott) önkormányzatok támogatását. Hogyan lehetne a kormányzat által felállított drótakadályok ellenére valódi kapcsolatba lépni. Noha semmiképp sem politikai alapon.

Ha nem vagyunk felnőttek, akik felelősek magukért, a döntéseikért, az intézményükért, a mondataikért, a követelményeikért, a tanterveikért, a tanítványaink sem tudnak bennünket komolyan venni.

Késésben vagyunk. Természetesen.

Nincs hova hátrálni, gyermekeink és unokáink lábán taposunk már. 

*

Persze higgadtan újraolvasva volna mit javítani a szövegemen, látom én is. De a lezajlott tüntetés (2019. nov. 30.) alapján úgy látom, előzetes aggodalmam jogos volt. A szakszervezeti vezető ötlete pedig, hogy a tiltakozás jeleként nyissanak ki egy fekete esernyőt az iskolákban, olyan fokú tanácstalanságot tükröz, mely mintha fordítottan arányos lenne az egyre súlyosbodó iskolai helyzettel. (A szakszervezet, ez szocialista örökség, kevesebb a szakszervezetnél is, és még szekálva is van, hát hogyan is lehetne több, pedig csak akkor lett volna némi esélye.)

Javaslataim is hiányosak voltak. Hallgatom Kincses Gyulát, az Orvosi Kamara új elnökét, aki arról beszél, hogy a fizetés a társadalmi presztízsnek is a jele. Ezen mérce szerint a kezdő pedagógus immár legalulra került, különösen, ha a pályakezdést nemcsak a fizetés, hanem az elvárt extra erőfeszítés felől is nézzük. Lassan szinte már nehéz lesz elképzelnünk a pedagógusszakma előfeltételének tekinthető elkötelezettség egészséges változatait. Ezért mondom, Csokonai szellemében, hogy bolond az, aki ma tanárnak áll. (Mi, tegnapi tanárok, akik a hetvenes években kezdtünk el tanítani, ha sok lemondással is, rendes tanári életet élhettünk, megúszhattuk kisebb sérülésekkel a történelmi vegzálást, és már nem kellett minősítő vizsgát tennünk.) Nyilván vannak védett helyek, boldog szigetek, de másutt egy kezdő tanár Csokonai kell legyen, hogy ne tehessen másként, mint hogy tanárnak áll, mert így önmaga, aztán a vesszőfutás, ami vár rá, az is csak dacosabbá teszi, megerősíti tanárságában, emberi minőségében. De honnan kerülhetne évente több ezer Csokonai?

Hallgattam Kincses Gyulát az Újratervezés csoportról, és nyilvánvalóvá vált, hogy mi hiányzik a pedagógustársadalomból, a szervezett civil orvoscsoporthoz hasonló, erős, tudatos, összetartó és kitartó közösség. De hiszen vannak civil közösségei a tanároknak, a Civil Közoktatási Platform mögött hatvan szervezet áll. Sőt, a jó iskola érdekében a szülők körében is vannak társulások. S akkor talán a Nemzeti Pedagógus Kart kellene „elfoglalni”? Nem, a Nemzeti Pedagógus Kar csak díszlet. Kissé hervadt virágokkal. Kritikai változatát egy mozdulattal (tollvonással) el lehetne hallgattatni. Talán be kellene lépni a 118 éves Magyar Pedagógiai Társaságba, ez remek volna mindenképp, csak hát a társaságot leginkább a nosztalgia, a keserűség és a dac tartja össze, nagyobb terhet, országos kezdeményezést aligha bírna el. Persze, fontos partnere lehetne mégis jó ügyeknek, így megújulhatna ő maga is.

Jöjjön hát egy új szervezet? Jaj, dehogyis. Új stílus kellene. Cselekvő változat. Újra kell szerveződnie a pedagógustársadalomnak. Mert hát ez elmaradt. (Elmaradt, mert romlott viszonyokat kellett volna átformálni képtelen helyzetben.) Mégsem lehet másként: új tartalmú társas szakmai viszonyok kellenek. Először is, a nyilvánosság maga is cselekvés, szerveződés, toborzás. Mindennapi tapasztalat: egyetlen személyes, őszinte és hiteles elbeszélés ezrek figyelmét vonja magára, ezreket bátoríthat fel önmaguk, pedagógus léthelyzetük leírására, nyílt vállalására. (Hányan merték megírni a portfóliókészítés kínjait, megaláztatásait, hányan merték bevallani kényszerű hazugságaikat?!) Amíg nincs szabad beszéd, amíg a pedagógusok helyett klinikai szakpszichológusok és oktatáskutatók beszélnek, írnak (és olvasnak), addig hiába minden.

Elképzelem, hogy egy lázadó iskola tanárai nem a miniszterelnöknek írnak levelet, hanem a kollégáiknak, invitálva őket ismerkedésre, tanácskozásra, tervek, közös vállalkozások kigondolására, és kivételesen a kivételesen nagyszerű Tamás Gáspár Miklóst sem kérve előadásra. 

Elképzelem, hogy ösztöndíjjal támogatnánk azokat a fiatalokat, akik elmennének tanítani azokba a falusi iskolákba, ahol most tanárhiány van – ahol szakképzetlenek magukra hagyva birkóznak extra hozzáértést, elkötelezettséget és támogatást követelő feladatokkal –, vállalnák ezt a senkire át nem ruházható feladatot, és közösség szerveződne a vállalkozó fiatalok szellemi-lelki-anyagi támogatására. 

Elképzelem, hogy 100 tanár bejelentkezik az osztályával Pápára, a nyitva tartó, de mégis zárva tartott Elfeledett szomszédaink kiállításra, hogy ne tessék a jövőnkkel packázni, ha már Horthynak és tereinek van feltámadás, talán neki is megnyugvás lenne, ha áldozatai is visszatérhetnének közénk, ahonnan kitaszíttattak. Meggyilkolt zsidó testvéreink miért ne élhetnének méltó mód, legalább az emlékezetünkben.

Elképzelem, hogy a 180 tanítási nap mindegyikén egy magyar iskola olyan munkanapot tartana (intelligens sztrájkot, ha úgy tetszik), amit az igazgatónak (talán még) joga van elrendelnie, és azon a napon ez az iskola a világ elé tárná a saját közoktatással kapcsolatos gondjait (ez önmagában a pedagógia forradalma volna). És mindenekelőtt része lenne annak a kezdeményezésnek, hogy a közösségi oktatásügyről a szakmai közösség választott képviselői nélkül ne születhessen döntés, legalább egy évtizedig, ha már három évtizedig mindegyre ez történt (meg persze korábban is), hogy kiderüljön, nem volna‑e jobb a szakmai önigazgatáshoz visszatérni, s aztán az ország, a szülők társadalma mérlegelhesse, mert hiteles képet kap, hogy mennyire kell komolyan venni gyermekei tanárainak a panaszait, kéréseit, terveit.

Elképzelem, hogy Móricz Zsigmond, Beke György (vagy legalábbis Moldova) útnak indul, iskoláról iskolára, ahogy épp adódik, és Tanulmányi kirándulás címmel nagyszabású riportkönyvet ír iskolai viszonyainkról (hogy segítsen visszaszerezni az egyre foszló iskolai önérzetet, hogy jelezze, az iskolák közt elszakadt szálak újraköthetők), mely rádöbbenti a szkeptikus magyar társadalmat, hogy az iskolaügyben nincs már hova hátrálni. Az elvesztett, elvesztegetett, elcsent jó iskolaévek soha, semmivel nem pótolhatók. Az, hogy a PISA-görbe most felfelé kanyarodott kissé, azt jelenti csak, hogy a gödör aljánál már nincs lejjebb.

De persze Moldova hiába is indulna neki, az első iskola portása megállítaná, hogy csak a tankerületen keresztül, amúgy is van szegény igazgató asszonynak maga nélkül is elég baja (Hát, mi? Hát, semmi!), a tankerület meg felszólítaná, hogy fogalmazza meg a kérdéseit, majd ők válaszolnak.

(Legutóbb egy egész iskolavezetés esett attól kétségbe, hogy belülről szerettem volna megnézni az iskolaudvart, minden külön felhatalmazás nélkül, pusztán, mint kolléga, mint pedagógiai lapszerkesztő. Mert attól is féltek, hogy megijedtek és elutasítottak.)

Visszatérve a fekete esernyőhöz, ami a Tanítanék Mozgalom kockás esernyős emblémája után kétszeresen is groteszk, alighanem valóban van gyászolni való, ahol mégis csak hasznosítható a fekete esernyő, jelezve, beismerve az évtized elején, közepén kibontakozó pedagógusmozgalmak kifulladását.  

Harminc éve várom már, hogy valamelyik közéleti lap, társadalmi elkötelezettségét felismerve, külön iskolai rovatot indít. Mely helyszíni tudósításaival a közvéleményt folyamatosan tájékoztatná a valódi iskolai helyzetről. (Ma szinte teljes a homály.) Hány rossz reformot elkerülhettünk volna, hány Gyöngyöspata ügyében lehetnénk elemi szinten tájékozottak. Hány érintett pedagógus, szülő, diák érezhetné úgy, hogy ügyük nincs elfeledve, és kevésbé van alkalmi politikai perpatvaroknak (a hivatallal járó mindentudásnak) kiszolgáltatva.

Befejezésül, némi vidámságot, ha már épp farsang idejében vagyunk.Cáfolván minden eddigieket. Az NPK Vásárosnaményban tartott megyei konferenciájáról készült beszámolóból idézek: A program első fele az Arany János-programok sikereiről szólt, „a program második felében meglepetés műhelymunkára került sor. A résztvevők négy csoportban különböző érdekes, játékos feladatokat oldottak meg, melyek között voltak villámkérdések, szórejtvények, képfelismerés. A feladatok megoldásához igazi csapatmunkára volt szükség, valamennyien nagyon jól szórakoztunk!”